"És tudott még ennél is fontosabbat. A titkot, amit a
halandók nem és nem mertek hinni: a meghaló csupán
a bábját veti le, megszabaduló szelleme felfrissül és
megifjodik, majd ismét megtestesülési alkalmat keres,
lehetőleg egy anyaméhben úszkáló magzatot, s általa újraszületik."
Vavyan Fable
Írni! Azt tudok. Beszélni nem. beszéd közben sírok. Nem tudok kérdezni, nem tudok rá koncentrálni a hogyanra, csak a miért van a fejemben. Miért most? Miért ő? Hiszen Ő volt a jobb állapotban. Reggel hét óra előtt csörgő telefon, Apukámtól, aki ismervén engem 10 előtt nem hív csak rosszat jelenthet. igen. rossz volt. És nem tudtam elköszönni. Nem tudtam. Megígértem, hogy megyek, és nem mentem. És most már soha többet nem mehetek. Ez egy olyan fájdalom amit nem gyógyít meg semmi. Talán az idő enyhítheti, de ez a lelkiismeret furdalás már örökké bennem lesz. Letettük a telefont, és csak sírtam, és sírtam, hogy nem tudtam elköszönni. Nem tettem meg, amit megígértem. Szörnyű vagyok. Közben István vigasztalása csak teher volt. Hülye vagyok. nem bírom elviselni a vigasztalást. Nem azért mert nem esik jól, csak mert úgy érzem, ez az én fájdalmam, ezt csak én tudom megélni, ezt én mulaszthatom csak el, ne segítsen benne senki. Nem tudok kérdezni. Nem azért mert nem érdekel, hanem mert nem tudok. Nem tudom felhívni drága nagymamámat, mert nincs bennem erő. Látnom kell, segítenem neki. De ő most nem akar senkit. Meg értem. Teljes életet éltek együtt. Az örökké marakodó kos-oroszlán párosom, akik egymásra vágják az ajtót, de a hosszú évek alatt egyszer sem feküdtek le haragban. Az én drága nagymamám, nem tudom mi lesz veled. hogy fogod tartani magad? Ki lesz az indok amiért élned kell? Nem merek ígérni, hogy megyek, mert szar vagyok az ilyen igéretekben. Egy órán át csak ültem reggel. és gondolkodtam, és szólt az az egyetlen szám, amit el tudok viselni, mert a hír hallatán rögtön az jutott az eszembe. Emlékek. Iszonyatosan fájdalmas emlékek. Nem tudott nekem nyerni pénzt, de sokkal többet kaptam tőle mint egy nyeremény, vagy egy kocsi, vagy bármi. Ő lehetett a világ legerősebb, legidősebb, legokosabb, legfontosabb, legmorcosabb, legjóképűbb nagypapája! Drága Nagyapám! Köszönöm neked, az életem, ha te nem vagy, én sem lehetnék. Köszönöm neked gyerek korom összes nagyszerű percét. Köszönöm, hogy segíthettem vizet hordani a telken, hogy nem metszetted meg a fákat, csak hogy az unokád felmászhasson rá. Köszönöm azokat a csodálatos pillanatokat a mézízű telken, a csak nekem csillogóra fényesített almát, mert amit te adtál a kezembe csak jó lehetett. Köszönöm azt hogy megengedted, hogy bekössem a cipődet. Köszönöm, hogy én voltam az egyetlen unokád. Köszönöm, azt hogy szeretted nagyit. Köszönöm, hogy felnevelted az apámat! Köszönöm, hogy a te érdemed is, hogy mérnöki pályára léptem. Köszönöm a nevemet, hogy mindig is büszke lehetek rá. Emlékszem, már nagyon fájt a lábad, és én figyeltelek a konyhaablakból, hogy mikor jössz haza a telekről, és láttam ahogy fától fáig viszed a két dög nehéz vödröt, mert meg kellett állnod, hogy tovább tudj jönni. És hoztad a gyümölcsöket, hoztad nekünk. Csodálatos egy ember vagy! Megígértem neked nagyon sok mindent. És most még egy utolsót ígérek: Megtartom őket, amit el sem kezdtem, azt most kezdem, amit elkezdtem befejezem. Azt akarom hogy büszke légy rám! Te csodálatos! Hiányozni fogsz, tudom ez természetes, itt hagytál minket akik szeretünk. Nem láthatom a fehér hajad, nem láthatom az arcod, nem adhatok puszit, nem viccelődhetek veled. Nem beszélgetünk, nem mondod el éppen mit rendeltél, hogy fogod nekem megnyerni az életet megváltoztató főnyereményt. Nagyon félek. Nagyon félek, hogy az űr amit hagytál, mit fog okozni bennünk. Ez rosszabb mint eddig bármi ami történhetet. Ez nem lehet igaz, hiába tudom, hogy ez most a tagadás, de akkor is azt érzem, hogy ez nem történhetett meg... nem mert ennek nem így kell lennie! Tudom, teljes életet éltél! Tudom, hogy nem fájt, tudom, hogy legalább életed társától el tudtál köszönni. Tudom, hogy te se akartál itt hagyni minket. Tudom, hogy még sok dolgod volt. A virágaid, a gyermeked, az unokád, és leginkább a feleséged, akiben te tartottad azt az erőt, amivel napról napra felkelt, és értelmét látta az életének. Drága Nagyapám, most mond meg, mit tegyek? Mit kéne tennem? Hogy fogadjam el ezt? Túlélem, mert ez a sors rendje, de legalább segítettél volna, hogy mit kéne tennem. Mi a megoldás, hogy méltóképpen fogadjam el? Hogy M*****hoz méltón viselkedjek? Majd, ha elsírtam minden könnyedet, mert ez a te könnyed, akkor majd kicsit könnyebb lesz. Akkor kicsit felemel majd az érzés, hogy csak a hálára gondoljak, hogy TE voltál nekem, és TE is formáltál engem olyanná amilyenné lehetett! nem ez az utolsó bejegyzésem hozzád, hiszen, csak így tudom ezt az egészet elviselni, de most úgy érzem, kiírtam magamból. Drága nagyapám, nyugodj békében!
"Nem segíthet semmiféle földön szerzett tudás.
Csak elmúlás, és kész a dalnak vége szakad,
De annak rosszabb aki megy vagy annak aki marad?
Mert elmenni látnak így övék a bánat,
Értetlenül állnak, az emlékek fájnak,
Csak vágynak utánad, mindenük a gyász
Közben azt se tudják, valójában merre jársz.
Később jónak öltözve az idő lép közbe,
Hogy a bánatot az elmúló napokhoz kötözze."
Sub Bass Monster.
