túlspilázva

Nem értem. Miért élem bele magam mindig mindenbe annyira. Miért akarom hogy minden tökéletes legyen. Miért nem hagyom hogy mások is szenvedjenek valamivel, vagy mások maguktól kérjék hgoy segitsek. Miért nem hagyom, hogy mások maguktól keressenek. De tudom.. félek nem venne észre senki. Nem foglalkozna velem senki. Nem kérnék a véleményem, nem kérnék a segítségem. Félek elveszitenék embereket. Ez a nagy félelem teszi tönkre az életemet. Pedig egészen jól járhatnék ha felhagynék vele. Rájöhetnék ki az aki tényleg keres, akinek tényleg fontos vagyok. Aki nem csak kihasználja a helyzetet, vagy élvezi. Akinek tényleg ÉN vagyok a fontos nem az hogy miben segitek, mit hallgatok meg, mit mondok el. Van két barátom. Talán nevezhetem őket igy. De lehet három is. Nem tudom. Nem biztos hogy mindegyik ugyan ott barát.. De azt tudom, hogy ha nem beszélek velük sok-sok ideje.. ők vannak. És ezért biztos hogy az ami még csak most van két hónapja messze nem barátság. Az nem lehet ilyen rövid időn belül. A barátságot az évek edzik azzá. Az, hogy képes vagy rengeteg rosz dolog után is kiállni amelett, akit a barátodnak tartasz. Sok roszúl eső mondata után is képes vagy rámosolyogni, és úgy tenni mintha mise történt volna, mert nem az a fontos ami akkor történt mikor valami rosz, hanem az ami akkor amikor valami jó! Ezért köszönöm a barátaimnak! Köszönöm neked Natsu gyermekéveim végigkisérését.. jóban-roszban. Köszönöm neked Solya.. a négy évet, és azt hogy hiába régen láttalak, ugyanannyira vagy barátom mint fél éve, vagy egy éve! És valahol köszönöm Mimi hogy vagy nekem, hogy a nyaramat végig szenveded velem, és ugy már nem is szenvedés volt! Köszönöm nektek! Szeretlek titeket! Titeket, akik arra érdemesek!!