Ma, miután mecht tanszékre leadtam a dékánimat, beültem a rockyba egy szokásos kávéra, mint szokásos napokon. Bár tudtam nem szokásos, hiszen reggel öt órától, mikor először felkeltem, egy emberre gondoltam, egy ember nevét kántáltam magamban, próbáltam csak rá öszpontosítani. A buszon, a buszmegállóban, és megint a buszon, sétálva, dolgokat intézgetve, folyamatosan csak rá, csak neki energiát küldve, ha egyáltalán létezik az ilyen. Tehát ültem, vártam, beszélgettem, próbáltam az emberekre koncentrálni, aztán csörgött a telefon, rajta A név, és elhangzott hogy: Mindennek a vége 3. Tudom homályos, de én értem. Egyszerre örültem, és egyszerre voltam szomorú. Aztán faggatóztam, hogy hol láthatnám, hisz tudtam, jön a szökőkútban fürdés, jön a piálás, hisz lezárt hat évet. De ő mondta, hogy majd, majd találkozunk, " Nyugi Lányom!"... Elmentem a rockyból, nembirtam ott várni, minden egyenruhás személyben őt látni, de mikorra visszaértünk, már ott volt. Nem vagyok jó a gratulációkban, meg az érzelemkimutatásban, hiába tudok bármit bárkinek elmagyarázni. Csak megölelni tudtam. Nem mondhattam hogy örülök, mert hiába örültem, nem lett volna 100%ig őszinte. Hisz dehogy örülök. Itthagy. Mégha tudom, hogy ez is a rendje. Míg ott ültünk, és beszélgettünk, és hallgattam, és néztem, és próbáltam az utolsó kitűzőig mindent megjegyezni, és figyelni a hangját, hogy eszembe juthasson, vagy a mozdulatait, hogy bármikor felidézhessem. Ha már nem lesz itt. Hisz ebben a két évben... szavakba sem tudom foglalni, de nem is érdemes. És tudta hogy csak miatta maradtam benn, és örült neki, láttam. Mikor elköszönt, hiába tudtam, hogy még jön vissza, még jöv hét kedden itt lesz, meg még utána is párszor.. azért éreztem, hogy most más, hogy most máshogy köszön el.
"Örülök hogy ma velem voltál Lányom!" Énis örülök Peti!
